50-es tyúkok irodalmi szalon(ná)ja

Régi vágyam volt, hogy Mad in America írásból egyszer írjak egy pár választási lehetőséggel bíró interactive fictiont. Ez az írás szinte kínálta magát, Cornelia Linder, egy páciens írta, alkalomadtán közzé teszem, angolul kész van, magyarra lefordítom. Végre valami, ami lekötött. Az alkotás elindult az Educational Jam nevű versenyen (és el is fogadták, kész csoda). Egyébként jellemző, hogy már nem nagyon tudok összerakni angol mondatokat (magyarokat még talán), így találtam ki, hogy összeollózok egy MIA történetből egy interactive fictiont. Egyébként elég izgalmas volt csinálni, alkotni valamit, igaz a CTRL-C, CTRL-V módszerrel. Hát, igen, rohamosan öregszem, betegszem. A kvázi egészségesen írt játékaimmal sem vagyok valami hű, de elégedett. Ki kellett volna jobban használni a kapacitásomat, amíg még bírtam. Mindegy, akkor így láttam jónak. A fiatalok jórésze elbassza az idejét hülyeségekre, én sem voltam kivétel. Nem számítottam arra, ami következett. Mármint betegség. A mentális betegséget én nem tartom igazi betegségnek, pláne, hogy ekkora apparátust kellene rá fenntartani, és még növelni. Érdekes, hogy a COVID pandémia alatt a pszichiátriáktól és a pszichiáterektől mondtak elsőként búcsút ideiglenesen a kollegák, szóval jött egy kis vírus, és már rögtön nem volt szükség annyira a pszichiátriára, azért ezt eléggé megjegyezni valónak tartom. Régen nem jelentkeztem, talán megpróbálok kicsit aktívabb lenni, hátha segít valamit az életem vezetésében egy napló-féle. Akkor Isten áldjon mindenkit, most ha gonosz akarnék lenni, azt mondanám, legalább annyira, mint engem, de nem vagyok. Mindenkinek jó egészséget, és ne bassza el senki az idejét hülyeségekre, ameddig még van választása.

 

Nem beteg vagy, csupán szomjazik minden sejted, a szomjúságot ne gyógyszerekkel kezeld!

Nemrégen olyan rosszul éreztem magam, hogy meg kellett innom egy másfél literes ásványvizet, hogy valamivel jobban legyek. Ilyet életem 45 éve alatt, asszem, nem csináltam, úgyhogy rögtön be is ugrott, hogy ott van az asztalomon Dr. F. Batmangelidj könyve: A tested vízért kiált! Egy iráni orvosról van szó, aki egy gyógyközpontot akart létrehozni Iránban, és akit az iráni "forradalmi" kormány börtönbe záratott,. Minden rosszban van valami jó - szokták mondani, mivelhogy - gyógyszer híján - vízivást rendelt el Batmangelidj a betegeinek, ami hatásosnak bizonyult, és ebből kiindulva jött rá, hogy a vízivás egy csomó mindenre gyógyír - gyomorbántalmak, magas vérnyomás, elhízás, stb. Amikor Dr. Batmangelidj börtönben volt még, iráni lapok publikálták az eredményeit, majd nemsokára szabadulhatott, és meg sem állt Amerikáig. Eredményeit folyamatosan folyóiratokban közölte, de nem mindig találkozott értő közönséggel az orvosi szakma részéről. Könyvében valamiféla paradigma-eltolódást, sőt paradigmaváltást emleget, ez az 1995-ös kiadás óta sem következett be. Ettől még értékes könyvnek tartom. Abból indul ki, hogy a tea, a kávé, az üdítők, az alkoholok folyadék jellegük ellenére inkább vízhajtó tulajdonságúak, hamar átrohannak a szervezeten, és inkább dehidratálják azt. A víz valamivel tovább marad a szervezetben, és az emberi test és agy, aminek nagyrésze víz, így megfelelő "kenőanyaghoz" jut (talán ezt a szót használta valahol a szerző). A vízivó kúrát ajánlott kiegészíteni kisebb-nagyobb sétákkal, hogy meglegyen a testmozgás is, sőt, a sóbevitelt is ajánlja. (Nemhiába van az, hogy 1-1 infúzió-kúra után (amiben csak víz és só van, szinte újjáéled a beteg. A placebo-hatásthoz is nagyban hozzájárul, hogy a placebot vízzel veszik be, a szerző szerint. Köszönő levelek sokaságát csatolja Batmangeldij 1-1 fejezethez, amiből a módszeréről értesült páciensek beszámolói olvashatók, és leírják, mi mindenben volt segítségükre a módszer. Én, a magam részéről még csak pár napja folytatom az intenzív vízivást, a dohányzásról való leszokással együtt. Konkrét eredményem még nincsen. Illetve "mintha" jobban érezném magam néha, de azt még nem merem teljes egészében kijelenteni, hogy alapvetően változott meg minden. Mindegy, mostanában gyakran érzek szomjúságot, amit általában vízzel csillapítok. Ennyi. A borító ne riasszon el senkit a könyv olvasásától, kívánok mindenkinek javulást, aki szükségét érzi, és megfelelően dehidratált mostanra. Tudom, ez a bejegyzés nem feltétlenül illeszkedik bele a blog koncepciójába, illetve pont olyan írások kerülnek fel mostanában, amelyek elfedik az eredeti koncepciót, bár, szerintem belefér ez is, az is, maximum megváltoztatom a nevét és a leírását. Kommunikáció szakon megszokhattuk, hogy az "irodalom" jórészt az irodalomtudományé, és az egyéb írott könyvek tartoz(hat)nak a kommunikáció- és médiatudomány vizsgálódási tárgykörébe (is). Mármint, ha nagyon akarom, és meg tudom indokolni. Ez az orvosi paradigmaváltás, amit a könyv boncolgat, érdekes kiindulópont lehet ehhez. Bár sok elutasításban részesült, talán egyszer felfigyelnek rá jobban, és bekerül az őt megillető helyre. Illetve nálam már bekerült. A bonyolult problémák megoldása néha a legegyszerűbb eszközökben rejlik.

Érdekes módon a Batman-t mindig valami irodalmi alkotás-félének gondoltam, pedig nem az. Spekulatív fikció, ami érdekes módon a kommunikáció tudományának a látókörébe esik, de nem az irodalomtudományéba. Ez is egy h#lyeség, de így van. További érdekessége, hogy a szuperbűnözőket Gotham városában elmebetegként kezelik, és az Arkham Asylumban tartják fogva, elvileg. Tehát, aki a társadalom ellen tör, az a legenyhébb esetben is megalomán, veszélyes bűnöző, és kezelésre szorul. (Más kérdés, hogy nem ritkán kiderül, hogy Batman-nek is van "beütése", ez nem egyszer történet tárgya, a "Sötét Lovag" jelzője erre is utal(hat) diszkréten. Bár általában csak a szülei halálát éli újra meg újra át poszttraumatikus szindrómaként, de ezt már néha hallucinációs szintre emelve (pláne ha kap egy jókora adag cuccot), de ezt most zárjuk is itt le.

Inkább örüljünk, hogy itt van nekünk a Batman & Robin, ám ha (tű)pontosak akarnánk lenni, hozzácsaphatnánk, hogy "& Joker & Harley Quinn", a történet szerint Joker a hónapban már harmadszor szökik meg a zárkájából, ezúttal segítőket is toboroz magának. Akikre emlékszem, a teljesség igénye nélkül: Mr. Freeze, Poison Ivy, Clayface, Killer Croc, Scarecrow, bár lehet, hogy ez a teljesség igényével volt. Ezt az 5 ellenfelet kell likvidálnunk + Jokert + néha a kotnyeles Harley Quinnt, így tehát megvan a 7, ami a leírásban szerepel. A fáma szerint a játék 10 nap alatt íródott 2010 június 11 és június 21 között, de mindig újabb és újabb pótlások és javítások jöttek hozzá, pl. 2011 januárjában, és 2014-ben is, kétszer. Szóval az a 10 nap nem 10 nap volt, de ne bolygassuk meg a hagyományos mendemondát ennyire. 

Tehát maga a játék a már elszökött szupergonosz és elmebeteg bűnözők begyűjtésére koncentrál, a Denevérbarlangból indulunk, és egy képernyőn keresztül választjuk ki, melyiküket szeretnének levadászni. Teljesen ránk van bízva, milyen sorrendben haladunk, Alfréd segítségével a közben kapott pontokért gyógyító tárgyakat készíthetünk, vagy választhatunk a Denevérbarlang kosztümjei, és övről indítható fegyverei közül, amik a bumeráng változatos formáit képviselik,  bár én nem igazán használtam őket a játék során. A szuperbűnözőket a rájuk jellemző környezetben, kisebb-nagyobb kergetőzés után (remélhetőleg) sikerül elkapnunk, és ezzel vége is lenne a játéknak, ha ezután nem bújhatnánk egy újítás segítségével Joker és Harley Quinn bőrébe, lejátszva az előzményeket, azaz a sikeres szabadulást és szabadítást.

Ez már egy teljesen más taktikát igénylő, igazi labirintus-játék, megszökni a kóterből, néha eléggé fárasztó megoldások árán sikerül csak kiszabadulni (ami, mint tudjuk, teljesen felesleges, mert Batman már rég összegyűjtötte a díszes társaságot). De akkor is, divat ma Joker bőrébe bújni Jokerrel azonosulni, legjobb példa erre a Joker film, aminek folytatást is terveznek, és kisebb kultusz övezi a filmet a mai napig, és a kék hajú animés gyerekeket egy időben fel is váltották a zöld hajú Joker-frizurás kis lázadók, akik egy elmebeteg tömeggyilkost éltettek, valamilyen érthetetlen okból. Valami ellen lázadni kell, ha más nem, Batman ellen, hiszen szinte véletlen, kiből lesz szuperhős vagy szupergonosz, a különbség nüansznyi mai világunkban.

Írhattam volna kereskedelmi játékokról is, úgymint Batman - Arkham Asylum vagy Batman - Arkham Knight, de az elsőről részben írtam is már a megboldogult Skizofrénia undergroundon, a másodikat pedig még nem játszottam végig... Így marad ez a JRPG, ami annyit jelent, hogy japán stílusú szerepjáték, és egy ősrégi műfaj, míg a többi említett játék real-time akció-kaland... Hát, lehet, azokról is írok valamit, bár, úgy tűnik, nem mindenkiben idéz(nek) fel jó emlékeket ezen játékok...

Batman & Robin - Slime Salad

Ez a legfigyelemreméltóbb játék, amivel találkoztam mostanság. Feltéve, hogy létezeik ADHD (valaki szerint nem), az ADHD-ban szenvedők inkább a külvilág ingereinek sokaságáról panaszkodnak, mint a „figyelemhiányról”, ahogy az a köztudatban szerepel. A mentális betegségeket mostanában neurodiverzitásnak kezdik nevezni a boldogabbik felén a világnak, és az ilyen játékok, mint ez is, például, képesek erről tájékoztatni az embereket. Habár, a mainstream média gyakran érzéketlen a problémára, még gyakrabban démonizálja azokat, akiknek az elméje eltér a szokásostól. Létezik már egy csomó különböző Twine játék a neurodiverzitás különféle csoportjairól, a legtöbbhöz volt is szerencsém, habár nem mind szerepel itt. Ez, a legújabb pl. az ADHD-ról szól, az állapot jobb megértése érdekében. Pontosabban az ADHD felnőtt változatáról. Ami valószínűleg kialakulhat idősebb korban is.

Tudniillik leggyakrabban "gyerekkori betegségnek" diagnosztizálják leggyakrabban az ADHD-t, és gyógyszerekkel kezelik, mint pl. a Ritalin... A "gyermekpszichiátria" olyan jópofán hangzik, de mostanában olvastam, hogy nemcsak én háborodtam fel azon, hogy a pszichiátria gyerekeket "von a bűvkörébe", köztiszteletben álló orvosok, pszichiáterek révén. Bár valakinek már mindegy, pl. ez idő szerint nekem, az antipszichotikum és a nyugtató annyira addiktív, hogy ezek nélkül már nem is tudok aludni. Bár a pszichiáterek - az orvosi gyakorlatot utánozva - köztiszteletben állnak, itt szeretnék elnézést kérni, hogy régebben csak "fehérköpenyes bűnözők"-ként hivatkoztam rájuk. A pszichiáter nem orvos, hanem voodoo mágus, "puppet master", aki a doktori fokozatával egyrészt zombikat gyárt, másrész a társadalmat arra hipnotizálja, hogy elhiggye az "elmebetegség" mesét. "Elmebetegség" nem létezik, csak "epizód", amit valamilyen gyógyszer vagy hallucinogén idéz elő. Tehát a "kémiai egyensúlyzavar"-t nem más okozza, mint kémiai vegyület bevitele, tehát maga a gyógyszer okozza, vagyis indukálja magát az "elmebetegséget", illetve a gyógyszer elhagyása, gyógyszer nélkül a jelenség csak egyszerű "epizód" lenne... A pszichiáter a tekintélyével és a doktori fokozatával veszi rá a hozzátartozókat és a társadalmat az áldozat, vagyis a voodoo báb, vagyis a páciens "cuccolására", vagyis "zombisítására"

Deficit by Gav Sarafian (itch.io)

Azt hiszem, időről időre nekiállok Barthes-t olvasni, már ami A szöveg öröme című könyvet illeti, valamint később szándékozom az S/Z-t is, de meg kell, hogy mondjam, egyre gyanúsabb nekem ez az irodalomelmélet. Akar-e ez valamit egyáltalán? Vajon vannak (még) érvényes megállapításai?

A könyv összesen öt esszét tartalmaz, amiből hosszúságuk okán kiemelkedik Az írás nulla foka és A szöveg öröme, valamint fontossága okán A Szerző halála. A maradék két esszé is viszonylag tisztességes munka, Az olvasásról című olvasáselmélettel foglalkozik, A műtől a szöveg felé szintén pedzegetne valami olyasmit, mint a A Szerző halála, csak máshonnan közelítené meg a dolgot.

Legújabb Barthes újraolvasásom oka, hogy találok valami elméletet az interaktív fikció elméletéhez kötődően, első körben A Szerző halála és A szöveg öröme kínált fel olyan szöveghelyet, amit érdemes továbbgondolni. Az írás nulla foka francia irodalomtörténettel foglalkozik némi elméleti színezettel, gondolom, érdekesnek találtam volna, ha behatóbban ismerném a francia irodalmat, ezen is végigrágtam magam (50 oldal), de nem hozott találatot a témám szempontjából.

Elsőként akkor A Szerző halála szöveghelyét említeném meg, amit Babarczy Eszter az Utószóban párhuzamba állított Foucault Mi a szerző? című tanulmányával, és az irodalomelmélet nagy kiáltványának nevezett. Persze, az a baj a kiáltványokkal, hogy rendre nem jönnek be – tehetnénk hozzá csendesen, vagy csak sporadikusan, hogy Barthes egyik kedvenc szavával éljek ezzel a témával kapcsolatban.

Barthes a szerzőt pozitivista, kapitalista fejleménynek tartja, és elmeséli, hogy „az etnografikus társadalmakban az elbeszélést sohasem egy személy vállalja magára, hanem mindig egy közvetítő, a sámán vagy az énekmondó, akit kellőképpen megcsodálhatunk az „előadásért” (azaz a narratív mód mesteri használatáért), de nem csodálhatjuk benne a „zsenit”.” A szerző modern szereplő, aki kilépve a középkor homályából az angol empirizmussal, a francia racionalizmussal és a reformáció személyes hitével felfegyverkezve követelte ki magának a jogot, hogy személyében tiszteljék.

Ezt az interaktív fikcióra adaptálva, a szerző visszaköveteli magának az ismeretlenséget, már az internetes közegből, a presztízsvesztésből, és a kapitalista tőke ennek a terepről a visszavonulásából fakadóan is, sokan álnév alatt publikálnak, vagy éppen nicknevet használnak, illetve többszerzős műveknél csak társszerzőként vannak jelen, így bekövetkezik tehát a szerző részleges halála, persze mint látjuk, a jóslat sohasem egyetemes érvényű, pláne ezen a területen.

"Egy komoly téma viccesen tálalva. A cél, hogy szórakoztasson és informáljon. Meg kell menekülni a pszichózistól, megtalálva az egyiket a két befejezésből. Egyébként benne ragadsz a ciklusban. Legjobban egy pdf olvasón játszható, mint pl. az Acrobat. A böngészőből játszva, hibás működéshez vezethet. Ez a játék német nyelvből lett fordítva. Kinyomtatható jótékonysági céllal, ez egy nem-kereskedelmi célú projekt." - Ó, bakker, ez egy lead... mióta nem írtam már ilyet, ki is emelem vastagítással, oké?

Ez az írás a klasszikus Kaland, Játék, Kockázat, és hasonló nevű társai logikáján alapszik (a ciklikusság kivételével), vagyis mindig választások elé kerülünk, és ezáltal a megadott oldalra kell lapoznunk. A játék németből lett fordítva (, angolra), egyébként egy pdf file, ahol a megadott oldalra kell lapoznunk a lehetőségek választásánál. Érdekes, tényleg kerülhetünk benne egy ciklusba, ahol össze-vissza járkálunk, de ha ezt elkerüljük, vagy a kórházban kötünk ki, vagy gyógyszer nélkül esünk túl a pszichózison. De ez csak akkor, ha 3 kórházat már megjártunk. Ekkor nyertünk igazából. A játék a fellelhető információkon és az érintettek beszámolóin alapul. Igazából ez egy újszerű szemlélet, ha 3 kórházat már megjártál, mi a garancia, hogy elkerülöd a 4.-et? Lehet, hogy ez Németországban így működik, Magyarországon viszont ekkor kerülsz csak igazán végtelen ciklusba, amikor kitárul előtted a "forgóajtós pszichiátria", és minden sz@rért bevitetnek és megaláznak, és egyáltalán, akik skizofrén diagnózisú emberekkel foglalkoznak, híján vannak bármiféle empátiának, általában, és azt gondolják, minden jól van úgy, ahogy van.  A játékból egyébként a gyámság intézményét hiányolom, bár úgy hallottam, Európában (és benne Németországban már nem divat, Britney Spears is hogy megszívta, nem, Amerikában?). A játék letölthető innen: Escape your psychosis - Details (ifdb.org). Talán valakinek mond valami újat, nekem, sajnos, már nem sokat. Lehet, hogy valamikor lefordítom, de nem vennék rá mérget. Túlságosan lefoglal a semmittevés itthon, meg a csavargás a városban.

Évek óta szemeztem ezzel a kötettel a könyvtárban, és már csak azért is kivettem, mert ez látszott messze a legértelmesebbnek a H894 kategóriában. Menyhért Anna könyvének a szerkezete is hasonlít a Babarczy Eszteréhez, amennyiben előre veszi az elméletibb, esszéisztikusabb írásait (Kaland és kánon, Egy olvasó alibije). Ugyanúgy kortárs szerzőkről szóló kritikák alkotják a kötet gerincét, mint Eszternél, a végére hagy egy nagyobb falatot, amiben Bahtyin, Volosinov, illetve Medvegyev szerzőségét kezdi firtatni a szerző bizonyos elméleti munkákkal kapcsolatban (például a Marxizmus és nyelvfilozófia). 

Amíg az elején, a Kaland és Kánonban a férfi és női írók és előadók szerepeit taglalja, és kifejti, hogy lényegében Homérosz eposzai is a Múzsa elbeszélései, aki hívásra jelenik meg, és az elejétől a végéig az ő interpretálásában "halljuk", vagy inkább olvassuk a szöveget. És akkor lényegében az eposzokhoz női elbeszélőt kell társítanunk. Az Egy olvasó alibije a krimiolvasás "paradigmái"-ról szól, egy helyen a szerző megemlíti, hogy a magyar szakos bölcsész éppen olvashat krimit is kikapcsolódásként. Azért örülök, hogy ilyen megengedő ezzel a műfajjal szemben. A krimi célja, hogy átverje az olvasót, aki mindig megfogadja, hogy megfejti hamarabb a rejtvényt, mint a detektív, de a detektív túljár mindenki eszén, az olvasóén is.

A Bahtyinos résznél eljutunk a tudományos paranoia világába, amikor a szerző kódokban üzen csak ki a szövegében, például a Marxizmus és a kereszténység kérdésében, mert a fennálló társadalmi rendben nem érzi szavatoltnak a pozícióját (biztonságát?). Az amerikai Bahtyin-recepcióban ezt "bizánci kód"-ként vagy "esopusi nyelv"-ként emlegették, valószínűleg voltak a szövegeknek olyan rétegei, amik a földrajzilag közelebb lakók és egy nyelvet beszélők (oroszok) érthettek, mások nem. Mindig is volt egy olyan érzésem, amikor Mihail Bahtyinról volt szó, mintha valami nagy huncutságról lenne szó... Érdekes, ahogy Bahtyin ezeket az elveket az írásaiban működtette, néhol nekem is célravezető lenne bevezetni... már gondoltam is rá, éppen mostanában... magammal kapcsolatban...

TO BE CONTINUED

 

Nagy kedvvel vettem kezembe Babarczy Eszter: A ház, a kert, az utca című "kertesztétikai" tanulmánykötetét, amelyben az irodalom, filozófia (a ház), valamint ennek fogadtatása, kritikája (a kert), és végül a társadalomban, az "utca emberében" lecsapódó mondanivaló (az utca) fogalmai mentén értekezik irodalomról, esztétikáról, kultúráról, kritikáról. Az irodalomfogalom és az esztétika ilyen felépítése meglepőnek hathat, de a hasonlat nagyon is újszerűnek tűnik, és megállja a helyét.

A kötet a '90-es évek derekán írt tanulmányokat fogja össze, amikor még rengetegen valamelyik bölcsészkar mélyén vagy tanszéki könyvtárából próbáltunk meg következtetéseket levonni a világ, és benne az egyes ember állapotát illetően, vállalkozásunk reménytelenségét szimbolizálva jelent meg az irodalom piacán, és amúgy az egész társadalomtudományra levetítve is a "posztmodern" fogalom, ami az elbeszélések egymásmellettiségét, a világ megismerhetőségének lehetetlenségét hirdeti. Babarczy Eszter ebben a közegben próbálja meg egy kicsit körüljárni a kritika, valamint a kritikus fogalmát.

A szerző olyan kérdéseket vizsgál, mint a kritikus helye az irodalomban, vagy azt, hogy van-e ráhatása az irodalomnak a politikára, valamint mennyire határozza meg a kultúra egy adott társadalom jólétét valamint jövőjét... Egyik tanulmányában például azt vizsgálja, van-e létjogosultsága a negatív kritikának a kultúrában, egy fiktív bölcsész, Kovács Mihály példáján keresztül... Végül arra a következtetésre jut, hogy van, bár ő maga (tudniillik a szerző), köszöni, nem él vele.

Továbbá szerepet kapnak a könyvben olyan szerzők műveiről szóló írások, mint Lator László, Tandori Dezső, Perneczky Géza, továbbá olyan nevek elevenednek meg a tanulmányokban, akik annak a korszaknak az irodalmának meghatározó alakjai voltak. Ma már elképzelhetetlen az irodalomnak az a mély ráhatása a politikában, mint éppen a rendszerváltás után korszaknak ebben a közegében, valószínűleg a nevek többsége sokaknak már nem mond semmit, van, amelyiket én is csak érintőlegesen ismerem. Nem az a kérdés, hogy én visszasírom-e ezt a kort, vagy hogy az egy élhetőbb szellemi közeg volt-e, hanem az, hogy azok az idők visszavonhatatlanul elmúltak. Ennek ellenére a könyv megállapításai a mai napig érvényesek és frissnek hatnak.

Mindezek mellett érdekes dolgokat tudunk meg Wittgeinsteinről, akinek jópofa mondásai vannak (pl. "Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell."), de amikor a matematikai-logikai fejtegetései kerültek elém a könyvtárban, pánikszerűen fogtam menekülőre a dolgot. Aztán a "kertesztétikai" könyvről, kiderül, hogy a szerzője behatóbban is tanulmányozta a kert-esztétikát, és prezentált nekünk egy tanulmányt a végére az angol- valamint franciakertekről.