Nagy kedvvel vettem kezembe Babarczy Eszter: A ház, a kert, az utca című „kertesztétikai” tanulmánykötetét, amelyben az irodalom, filozófia (a ház). Valamint ennek fogadtatása, kritikája (a kert). És végül a társadalomban, az „utca emberében” lecsapódó mondanivaló (az utca) fogalmai mentén értekezik irodalomról, esztétikáról, kultúráról, kritikáról. Az irodalomfogalom és az esztétika ilyen felépítése meglepőnek hathat, de a hasonlat nagyon is újszerűnek tűnik, és megállja a helyét.
Posztmodern lehetetlenség
A kötet a ’90-es évek derekán írt tanulmányokat fogja össze, amikor még rengetegen valamelyik bölcsészkar mélyén vagy tanszéki könyvtárából próbáltunk meg következtetéseket levonni a világ, és benne az egyes ember állapotát illetően. Vállalkozásunk reménytelenségét szimbolizálva jelent meg az irodalom piacán, és amúgy az egész társadalomtudományra levetítve is a „posztmodern” fogalom, ami az elbeszélések egymásmellettiségét, a világ megismerhetőségének lehetetlenségét hirdeti. Babarczy Eszter ebben a közegben próbálja meg egy kicsit körüljárni a kritika, valamint a kritikus fogalmát.
Kovács Mihály, a fiktív bölcsész
A szerző olyan kérdéseket vizsgál, mint a kritikus helye az irodalomban, vagy azt, hogy van-e ráhatása az irodalomnak a politikára, valamint mennyire határozza meg a kultúra egy adott társadalom jólétét valamint jövőjét… Egyik tanulmányában például azt vizsgálja, van-e létjogosultsága a negatív kritikának a kultúrában. Egy fiktív bölcsész, Kovács Mihály példáján keresztül… Végül arra a következtetésre jut, hogy van, bár ő maga (tudniillik a szerző), köszöni, nem él vele.
Korabeli szerzők
Továbbá szerepet kapnak a könyvben olyan szerzők műveiről szóló írások, mint Lator László, Tandori Dezső, Perneczky Géza, továbbá olyan nevek elevenednek meg a tanulmányokban, akik annak a korszaknak az irodalmának meghatározó alakjai voltak. Ma már elképzelhetetlen az irodalomnak az a mély ráhatása a politikában, mint éppen a rendszerváltás után korszaknak ebben a közegében. Valószínűleg a nevek többsége sokaknak már nem mond semmit. Van, amelyiket én is csak érintőlegesen ismerem. Nem az a kérdés, hogy én visszasírom-e ezt a kort, vagy hogy az egy élhetőbb szellemi közeg volt-e. Hanem az, hogy azok az idők visszavonhatatlanul elmúltak. Ennek ellenére a könyv megállapításai a mai napig érvényesek és frissnek hatnak.
Wittgeinstein és a kertek
Mindezek mellett érdekes dolgokat tudunk meg Wittgeinsteinről, akinek jópofa mondásai vannak (pl. „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.”). De amikor a matematikai-logikai fejtegetései kerültek elém a könyvtárban, pánikszerűen fogtam menekülőre a dolgot. Aztán a „kertesztétikai” könyvről kiderül, hogy a szerzője behatóbban is tanulmányozta a kert-esztétikát. És prezentált nekünk egy tanulmányt a végére az angol- valamint franciakertekről.
