Babarczy Esztertől valahol azt olvastam, hogy nagyobb örömmel ír fikciós szövegeket, mint filozofikus és eszmetörténeti írásokat, mert ott, úgymond, nagyobb a szabadság. A néhány szabály a boldogsághoz című könyv, ami két kisregényt tartalmaz, A változás kora, és a Mi ketten címűeket is ilyen fikcióshoz közeli szöveg, az első kisregény egy ötvenegynéhány éves, a körülményekből ítélve valamennyire depresszióban szenvedő nő önironikus vallomását tartalmazza, ami olyan "fehér foltot" ragad meg az irodalomban, amire kevés példa van. Állandó mániája a chilipaprika elültetésével is már-már szánalmat keltő, de mégis viccszámba menő, a "bocsánat, hogy élek" gondolat Kafka-i karikatúrája.

A második kisregényt, ami a Rasszista történet alcímet viseli, csak hónapokkal később olvastam el, kicsit nehézkesnek is tűnt a szociografikus tudatfolyam-regény stílust megemészteni, ami ráadásul kérdezz-felelek formába rendezi a fejezeteket, de ha ráérzünk a mű ritmusára, már jobban olvastatja magát. Amikor elolvastam az utolsó mondatot, akkor jöttem rá, hogy az előző kisregénnyel együtt végülis a könyv egy komédiává áll össze, amiben kisebb részben azért ott a tragikus színezet is.

Az első rész nevettető epizódjai, melyekben a főhősnő nem teljesen találja a korában magát (ezzel, mondhatom, nincs egyedül), a második részben viszont az állandó pénzkéregetés válik a komikum forrásává, és az, hogy az Emma nevű főhősnő mindig vállal egy-egy újabb fordítást, hogy a cigány házaspár újabb stiklijeit ki tudja fizetni, egészen A búcsú című fejezeteig, amikoris megelégeli a dolgot, és nem bírja már tovább, és kilép a kis cigány család életéből egy elegáns gesztussal (nem nyit ajtót).

A blog címére is valamennyire (akaratlanul is) reflektáló kisregények végülis "bánatból ékszert", "fájdalomból művészetet" mottójára reagálnak, szerintem a női 50-es évek megfelelnek a férfi 40-eseknek, ha szólhatok egy egós megjegyzést, szóval innen nézve nem nehéz meglátni az (ön)iróniát, és jó értelemben vett komédiának értékelni a műve(ke)t.