Álom és valóság viszonyáról, és páciensek álmainak lehetséges megfejtéseiről szól a 2015-ös Feldmár András: Álom és valóság című könyve. A szerző előrebocsájtja, hogy az ő álomfejtései csak lehetséges változatok, az álmoknak számtalan megfejtése lehetséges. Vannak érdekes, szemléletes álmok a leírások között, és van pár mondatos emlékfoszlány is. Szerintem a könyv erősebb része mégis az elméleti bevezető, amelyben a szerző az álomról és a valóságról fejti ki a gondolatait.
Mint ahogy az álom sokszínű, és sokféle értelmezése lehetséges, a valóság is az. Minden embernek különböző a valóságérzékelése, egymáséival nem felcserélhetőek az élményeink. A valóságba Feldmár szerint belehipnotizálnak a szüleink, méghozzá a nyelv segítségével, ugyanis ez az egyetlen választásuk van, hogy saját valóságunkat megalapozzák. Aztán, persze, felmerül benne, hogy lehet, hogy mindannyian egyek vagyunk. Csak hallucináljuk azt, hogy különbözünk.
Hipnózis-valóság
Leír például egy érdekes esetet, abból az időszakból, amikor még hipnózissal foglalkozott, vagyis nem egyet, hanem egy általános érvényű leírást ad a hipnózisnak egy fajtájáról, amit tudományos kísérletképpen végzett. Két ember hipnotizálja egymást, amikor az egyik leviszi a másikat a legmélyebb hipnózisba. Azt az utasítást adja neki, hogy hipnotizálja őt viszont, szintén a legmélyebb szintre. És Feldmár legnagyobb meglepetésére azt találták, hogy a két ember hipnózisban átélt valósága szóról szóra megegyezik. A kísérletet annyira zavarba ejtőnek találták, hogy végül nem folytatták tovább. De ez az, amiből esetleg azt a következtetést lehet levonni esetleg, hogy valójában nem is vagyunk különálló személyek, legmélyebb valóságunkban valójában egyek vagyunk. (Ez legalább annyira meredek feltételezés, mint Platón barlang hasonlata, vagy a Mátrix valósága vagy a Hologram-elmélet. Ha csak nem meredekebb egy fokkal.)
Aztán az álmokról fejti ki a véleményét. Azt mondja, hogy hacsak az álmainkat nem sugározzák valahonnan a fejünkbe, például Houstonból (semmit nem zár ki), akkor végtelenül kreatívak vagyunk az álmok előállításában. Van aki például olyan horror mozikat gyárt álmában, amiért Hollywoodban nem kevés pénzt fizetnének, ha ezt ébren is meg tudná valósítani. (Saját élményem, hogy egy időben olyan negatív utópiák játszódtak le álmomban a fejemben, amilyenek igencsak izgalmasak voltak. És valószínűleg megvették volna a forgatókönyvet, ha le tudom írni.) Az álmok megfejtésének egyfajta lehetséges módja, hogy minden álombeli szereplő szemszögéből megmagyarázzuk az eseményeket. Hiszen mindegyiket mi teremtettük, és úgy működtetjük. Mintha valami igazi filmrendezők lennénk, gondolom.
Kitüntetett figyelem
Feldmár pályafutása során különös figyelmet szentel az álmoknak (és természetesen minden egyéb tudatállapotnak is), kifejti, hogy minden tudatállapotban lehetséges hazudni. Egyedül az önhazugságot, önbecsapást nem tartja lehetségesnek hosszú távon. Az álmok szerinte hasznos információt hordoznak az ébrenléti állapotra vonatkozóan is, ezért nem ért egyet azzal az elmélettel, hogy az álmok csak az agyi kompjúterünk tisztulásának melléktermékei. Szimpatikus számomra ez a megközelítés. Egy idő óta én is több figyelmet szentelek az álmoknak, de talán nem eleget. Ennyit szererettem volna elmondani Feldmár András: Álom és valóság elméleti részéről.
Szerintem az álomfejtések egy kicsit darkosra sikerültek. Sokat foglalkoznak bennük a végső kérdéssel (halál). De párkapcsolati- és abúzustémák is előfordulnak. Ha lehet egy személyes megjegyzésem, én az álmaimban mostanában dohány, alkohol és kávé szerepelnek. (Amikkel már nem élek, egy ideje…) Ezt csak egy dolog egészíti ki: olvasok álmomban. Hogy milyen könyveket, vagy ki írja őket, rejtély. Amit ébren olvasok, azt viszont általában megosztom. 🙂
