Egy ideje itt hevert az asztalomon Juhász Tibor Amire telik című verseskötete, egyszer már szerintem írtam róla, csak nem találom az internetekben (talán jobb is). Mostanában ennyire telt nekem is, hogy az Amire teliket újraolvassam. Régebben lelkesedtem a kötetért, most szinte csak végigpörgettem a lapokat. Először az újdonság erejével hatott, hogy a szegénységről születik verseskötet napjainkban, és, ugye a szegénységgel is szolidarítani kell.
Mert ki vesz manapság a szegénységről verseskönyvet? Én, és a szegény bölcsészlányok, maximum. Pedig a szerző megszállottan a szegénység krónikása, ez tagadhatatlan, a Salgó Blues, Ez nem az a környék és az Amire telik című kötetei mind valahogy eköré a téma köré csoportosulnak. Na, meg a Telexen megjelentetett tárcái is, amiket is figyelemmel kísérek.
Szegénység-esztétika
Régen engem is vonzott a szegénység, a proli lét. Azt valahogy őszintébbnek találtam, mára már rájöttem, hogy abból a közegből is csak szarul lehet kikerülni. Ma már inkább az egészségmegőrző irodalmat favorizálom. Még ha nem is értek belőle annyit, mint ezekből a művekből. Negatív tapasztalatból kijutott nekem is bőven, persze, hogy értem. Csak már nem látom meg benne a szépséget, úgy, mint régen. Ennek a fajta életnek is van egyfajta esztétikája, ha kivonjuk a képletből a betegséget és a szenvedést, csak sajnos már nem vonható ki.
A szerző Salgótarjáni, Miskolc környéki és Debrecen környéki élményeit dolgozza fel műveiben. Miskolc hagyta benne a legerőteljesebb nyomokat. Juhász Tibor Amire telik című verseskönyve is jórészt ezekből az élményekből táplálkozik. Ellátogathatunk a Miskolc környéki szegregátumok mélyszegénységébe, lepusztult emeletes panellakások mélyére, vagy egy vidéki kisbolt kasszája mögött rejlő világba.
Nekem a szerző mégis Debrecent jelenti, amit – bár kevésbé ismerem jól, mint Miskolcot – sok kellemes emlék fűz ide. Mondhatni, célzás akar lenni ez a bejegyzés, mint sok másik, aminek szerintem csak én értem a mondanivalóját. A verseskötetek bemutatása újszerű jelenség – legalábbis ezen a blogon – én mégis úgy gondolom, pont ideje volt elkezdeni…