Egy kiégés története következik. Sokáig egy „jó terapeuta” képe voltam. Termelő. Hatékony. Nagyszerű az ügyfelekkel. Teljesítményértékeléseim ragyogtak, és a felügyelők példaként hoztak fel engem. Nagy ügyek, végtelen papírmunka és állandó krízisek, mint az óraműködés között navigáltam. Papíron boldogultam.
De itt a lényeg: nem voltam az.
Autista vagyok, bár ezt csak később tudtam meg. Visszatekintve egyértelmű. Az érzelmekre hangoló képességem, a minták nyomon követése és az összetettség számára teret biztosító képességem nem csupán egy készségkészlet volt, hanem az, ahogyan a világban jártam. De így volt szükségem a kiszámíthatóságra, a felépülési időre és azokra a környezetekre, amelyek nem kezelik az érzékszervi túlterhelést személyiségzavarként, hogy „túllépjek”. Ezen igények egyikét sem ismerték fel.
Ehelyett az álarcos képességemet tekintették annak bizonyítékának, hogy jól vagyok. Mivel át tudtam élni a fénycsövek, az egymás melletti ülések és a könyörtelen érzelmi munka érzékszervi támadását, senkinek sem jutott eszébe, hogy megkérdezze, hogy vagyok. És őszintén szólva, azt sem tudtam, hogyan kérdezzem meg. Beláttam a gondolatba, hogy „jó terapeutának” lenni annyit jelent, mint túlhajszolni magam. Nem volt mindenki fáradt?
Kiderült, nem. Nem így.
Nem csak fáradt voltam; Kibontakoztam. Eleinte lassan – hiányoztak a részletek a dokumentációból, éreztem, hogy minden ülés súlya betonként telepszik a mellkasomba. Aztán egyszerre – az autista kiégés úgy ért el, mint egy tehervonat, és visszarántotta a CPTSD-met teljes erővel. Azon kaptam magam, hogy nehezen tudok koncentrálni az üléseken, fizikailag rosszul voltam egy egész napos munka után, és levertem a fények zümmögése és a zaj, amit már nem tudtam kizárni.
Mire a Houston Area Women’s Centerben landoltam, egy olyan munkahelyen, amely valójában inkább a fogyatékkal élők számára barátságos volt – ami talán fenntartható lett volna számomra –, már késő volt. Több éves ügynökségi munkák már úgy égettek ki, mint egy római gyertya. Úgy érkeztem, hogy már nem volt mit adni. A kár megtörtént.
A Houston Area Women’s Center egy olyan munkahely volt, ahol végre megláttam a fogyatékosbarát gyakorlatok lehetőségét, és úgy gondolom, hogy boldogulni tudtam volna ott, ha lett volna lehetőségem. De az évekig tartó szüntelen rendszerszintű nyomás kimerített. Túl sokáig töltöttem olyan környezetben, ahol a termelékenység és az ellenálló képesség egyenlőségjelet tettem, így engem – és sokakat – a szükséges támogatás nélkül hagytam.
A távozás
A távozás nem csak veszteség volt – árulásnak tűnt. Éveket töltöttem az autista ügyfelek és kollégák védelmében. Tanítottam társaikat a neurodivergencia témáiról, segítettem nekik tisztábban látni az ügyfeleket (és néha önmagukat). Megbeszéléseken beszéltem a szállásokról, nem csak az ügyfeleknek, hanem a személyzetnek is. Olyan rendszerváltást szorgalmaztam, amely nem enged helyet a hozzám hasonló embereknek.
De miközben azzal voltam elfoglalva, hogy másokat képviseljek, senki sem vette észre, hogy kiégek. A felügyelők úgy integettek a kimerültségemről és a csúszó munkámról, mintha a rugalmasság végtelen lenne. Hogy világos legyen, ez nem csak az ő kudarcaikról volt szó – a felügyelőket éppúgy leterhelte a rendszer, mint engem. Nem arra képezték ki őket, hogy a kiégést rendszerszintűnek tekintsék, vagy hogy felismerjék a neurodivergens személyzet szükségleteit. A szállások nemcsak hiányoztak – elképzelhetetlenek is voltak. Mire megértettem, mire van szükségem, már késő volt.
Ami különösen tragikus, az az, hogy milyen kevés lett volna ahhoz, hogy továbbmenjek: csendes terek a kibontáshoz, reális esetterhelés, és a felügyelők, akik képzettek felismerni, hogy a kiégés nem személyes kudarc, hanem maga a rendszer fenntarthatatlanságának jele. Ezek nem forradalmi ötletek, hanem alapvető emberi megfontolások.
Magánpraxis
Jelenleg magánpraxisomban elsősorban autista és neurodivergens felnőttekkel dolgozom. Imádom. Most először mutatkozhatok meg önmagamként – leplezetlen, őszinte és jelenlévő. De nem tehetek róla, hogy gyászoljam azt a lehetőséget, hogy elvégezhettem ezt a munkát az ügynökségi életben, ahol az érdekképviselet sürgősebbnek tűnt.
Tudom, hogy nem vagyok egyedül. Sok neurodivergens szakember csendben kiég egy olyan területen, amely büszke az empátiára, miközben szolgáltatóit gépként kezeli. És bár ezek a problémák aránytalanul károsítják a neurodivergens terapeutákat, szélesebb körű szisztémás kudarcokat tükröznek. Az esetek, amelyek túlterhelik a személyzetet a határaikon, a túlterhelt alkalmazottak támogatására vonatkozó képzés hiánya és a termelékenység prioritása az emberekkel szemben, mindenkinek fáj.
Igen, az ügynökségi munka mindenkinek nehéz. Igen, a források szűkösek. De éppen ezért annyira szükséges a reform. A kiégés kezelése nem csak az egyének megsegítéséről szól, hanem olyan rendszerek létrehozásáról, amelyek ténylegesen működnek a bennük lévő emberek számára.
A mentálhigiénés terület nem csak engem hagyott cserben; kudarcot vallott az ügyfelek, akiket ki tudtam volna szolgálni, a kollégák, akiket mentorálhattam volna, és önmagát. A neurodivergens terapeuták elvesztése nem elkerülhetetlen – ez a rendszer döntése, amikor nem hajlandó változtatni.
A neurodivergens szakemberek közötti kiégés nem az egyéni rugalmasságról szól. Ez a rendszerszintű merevségről szól. Amíg el nem kezdjük értékelni az érdekképviseletet, a szállásokat és szolgáltatóink emberségét, folyamatosan elveszítjük azokat a hangokat, amelyekre a legnagyobb szükségünk van. És ez olyan veszteség, amelyet egyikünk sem engedhet meg magának.
Írta: Libby Banks, Mad in America, 2025. január 10.
Libby Banks egy későn diagnosztizált autista terapeuta, aki neurodivergens felnőttek támogatására szakosodott. Az ügynökségi és magánpraxisokban szerzett több éves tapasztalattal szenvedélyesen támogatják a mentális egészségügyi ellátás rendszerszintű reformját. Munkájuk középpontjában a neurodivergens hangok felerősítése és az értelmes változás elősegítése áll.
Burnout: How Mental Health Systems Fail Neurodivergent Professionals – Mad In America
